Írjak-e vajon a politikáról? Hosszan, kifejtősen, ahogy magamban gondolkodom róla. Vagy csak pufogjak, nyugodtan, és ha véletlenül ide fröccsen valami, akkor legfeljebb majd törlöm?

Mindig is érdekelt a közélet, olvasok politikai, gazdasági cikkeket, blogokat, civil szervezetek programjait, írásait. Aztán egyszer, egy különösen megterhelő időszakban gépíró voltam egy média ügynökségnél, amikor hat hónapon át, napi 6-8 órában hallás után gépeltem tévé és rádió híreket, politikai háttérműsorokat, és azóta még a korábbinál is jobban foglalkoztat a téma. A jelenlegi munkahelyem is “politikus” nem is kellene beszélnem róla, pedig vannak elég vicces sztorik.

Leírhatnám viszont, mit gondolok az oktatás átalakításáról. Hogy milyen érzés egy évvel a továbbtanulás előtt álló Virgonccal figyelni mit csinálnak, mire képes az iskola, ahova most jár, és hogy erről panaszkodva az egyik legjobb barátom azt mondta, akkor neked kell ott lenned, megtanítanod, elvinned mindenhova. Aha, értem. De akkor minek járatom iskolába? Hosszú oldalakat tudnék írni arról, mit várok az iskolától, és ezzel szemben mi a valóság. Van-e értelme, hogy leírjam, isten tudja hányadikként mindezt? Nem nagyon hiszem, hogy bárki kíváncsi lenne a véleményemre, vagy egyáltalán a szülők véleményére. Azt sem kérdezhetem meg, hogy “hé szülők, miért ültök csendben?”, mert én is azt teszem, miközben minden erőmmel próbálom kompenzálni az iskolai oktatás és a világ valós elvárásai közti különbséget.

A téma aktualitását az adja, hogy a héten kötelező programként elvitték Virgonc egész osztályát egy szakma kiállításra, ahol szakközépiskolás és szakmunkás szakmák voltak jelen. Hetek óta hallgatom, hogy a lány szerint butának tartják az iskolában, mert folyamatosan megy a nyomás, hogy ilyen intézményben tanuljon tovább. Komolyan megharagudott az osztályfőnökére, valóban elhiszi, hogy szakiskolába valónak tartják, miközben a kompetenciamérés eredményei alapján a képességei az évfolyam felső 10 százalékába helyezik. Nem gondolom, hogy egyébként kárára válna egy ilyen kiállítás megtekintése, de a hónapok óta tartó presszió nem tett jót a dolognak.

Kell-e mentegetnem az iskolát és az osztályfőnököt, hogy “ugyan drágám fel se vedd a dolgot, nem neked szól”? Kell bizony, mert a gyereknek biztos önértékelésre van szüksége, és azt az iskola nem teheti tönkre azzal, hogy a felzárkóztatásra szorulókkal törődik, a kiemelkedőkre meg fütyül, tudásukat, képességeiket, érdeklődésüket figyelmen kívül hagyva egyféle címkét nyom mindenkire. Ráadásul úgy kell mentegetnem az intézményt, nem legyilkolva a maradék tanárokba vetett bizalmat, hogy hiteles maradjak én is, mint segítő és támaszt nyújtó szülő.

Lehet, hogy ezt a témát boncolgatni fogom még, mikor elkezdem tanítani Virgoncot és a barátnőjét fogalmazást írni. Döbbenetes elmaradásaik vannak a témában.

Amikor nem magammal akarok foglalkozni, néha akkor is belopakodom valahogy a képbe. Ráadásul néha nagyon élvezem, még azzal a kis szorongással együtt is, amit az okoz, hogy tudom, nem lenne szabad ellopnom a show-t.

A legutóbbi esemény Virgonc születésnapján történt, aminek konkrétan róla kellett volna szólnia. Azt hiszem úgy is történt minden, ahogy neki kellemes volt, a délután egy pontján azonban az vettem észre, hogy 3 lány ül velem a konyhában, gyúrják nekem a fasírtgolyót, a világ dolgairól kérdezgetnek, én meg válaszolok. Aztán én kérdezek, és ők mondják el, mit gondolnak a sulijukról, a továbbtanulásról, könyvekről, filmekről. És amikor ezt felismerve elküldtem őket, hogy bulizzanak, nem mozdultak egy tapodtat sem. Rendesen elhatalmasodott rajtam a “bölcs tanító” érzés.

Aztán megetettem őket, és fogtam magam, elmentem csavarogni pár órát, remélve, hogy nem gyújtják fel a házat, és visszatérnek tinilányos elfoglaltságaikhoz.

Jól sikerült kis pizsis buli lett végül, mindenki élvezte, én pedig próbálom feldolgozni magamban, hogy gyerekeket érdekelt a mondandóm a világról. Mert Virgonccal ugyan folyamatosan beszélgetünk, néha napokig boncolgatunk egy témát, de minden okos neveléssel foglalkozó irodalom azt írja, hogy most az eltávolodás, meg a bántó pimaszság, szobába zárkózás, ajtócsapkodás és a kortársak véleményének kora következik. Erre egyszer csak én leszek Yoda mester, és nem tudom eldönteni, hogy akkor ez most rossz, vagy jó.

Nézegetem a statisztikát, vagy mondhatnám, hogy inkább annak hiányát, és megdöbbenve látom, hogy valaki pár naponta idetéved. Valamiért feltételezem, hogy ugyanaz a személy mindig, és egy éve locsolja szorgalmasan a virágaimat, és leporszívózza a pókhálókat.

Amikor jól megy sorom, ritkán jut eszembe, hogy felvegyem itt a fonalat, mostanában azonban kedvem támad hosszabban értekezni dolgokról, és olyankor mindig eszembe jut, hogy hát itt van erre a remek lehetőség. Pörög a fejemben a politika, a munkám, a kettő kapcsolata, a gyereknevelés, az ahogy Virgonc szemével újra megismerem a világot, ahogy az elmúlt évben a beszélgetéseink kapcsán újra kellett definiálnom a legfontosabb fogalmakat magamban is, hogy a megfelelő válaszokat adhassam neki. Véleményem az iskoláról, az ellenlépések, amikkel értelmes felnőttet próbálok faragnia lányból.

És el is jutunk a témához, ami írásra késztet: Virgonc. Rettenetesen nehéz egyedül kitalálni, átgondolni, eltervezni mindent, elhessegetni a kétségeket, vagy kiválasztani azokat, amelyek reálisak és megérdemlik, hogy pörögjek rajtuk. Mondhatjuk, hogy túlságosan is erre az egy pontra koncentrálódik minden energiám és gondolatom, vagy beleférek még a normális kategóriába? Mennyi kérdés!

Az alany persze jól van, kamaszodik, ahogy az dolga is, és végül azért csaptam fel a naplót, mert hétvégén 13 éves lesz, és eszembe jutott, mit írtam ide a nyolcadik születésnapján. Ennek örömére leírom a sztorit, amit sosem szeretnék elfelejteni, ősz óta őrzöm magamban, biztos, ami biztos, innen bármikor visszaolvashatom.

Számos bölcsész barátom közt akad egy, akivel beszélgetéseink során rendszerint eljutunk arra a pontra, hogy igazi, intellektuális sznobokként elhiggyük magunkról, hogy mi bölcsészek vagyunk a csúcs, nekünk kellene uralnunk a világot. Széles látókörünk, empátiánk, alkalmazkodó készségünk, tanulékonyságunk ugyanis erre predesztinálnak minket. Nyilván nem kettőnkről van szó ilyenkor, hanem a bölcsészekről általában. Azt hiszem pályaelhagyókként ezzel is próbáljuk oldani a kisebbrendűségi komplexusunkat, amit a világ okoz bennünk.
Virgonc ismeri a barátaimat, olykor előkerül a bölcsészet témája, ám egy darabig nem kérdezett semmit. Felteszem rendszerezett, gyűjtötte az általános ismertetőjeleket, figyelt. Aztán egy szép napon, az egyik pláza tömött étkezőjében, amikor a fent említett barátnőmmel hármasban hamburgereztünk, feltette a legfontosabb kérdést: – Tulajdonképpen miért jó bölcsésznek lenni?
A kérdés elég hangosan szólt ahhoz, hogy a hosszú asztalunk másik végében vacsorázó hölgy, és a közvetlen mellettünk álló másik asztalnál ülő pár figyelme azonnal felénk forduljon. Mit nekünk közönség, elővezettük Virgoncnak, mit gondolunk, mit köszönhetünk a képzésünknek, milyen készségeink fejlődtek az egyetemen, miért használható a tudásunk ebben a világban. Persze ebben az előadásban nem tértünk ki a szomorú tényre, hogy mennyire nehéz igazából érvényesülnünk a diplománkkal. Mire éppen ellankadhatott volna a szomszédok figyelme, végére értünk a témának, így zárszóként hallhatták, amint Virgonc csillogó szemmel felkiált: – Akkor én is bölcsész leszek!
Az asztaltársunk konkrétan felröhögött, és egy pillanatra mindenki szájában megállt a falat. Én egy kicsit büszke voltam.

Van ám másik bölcsész sztorim is, az frissebb, múlt vasárnapi, ha lesz kedvem leírom azt is.

A sok bosszantó és folyamatosan feszültségben tartó ügyem mellett, még mindig marad energiám arra, hogy újabbakat generáljak magamnak. Ez nálam már-már extrém sportnak minősül.
Talán mosakodásnak tűnik, de azért van köze az új nyűgnek egy éppen futó ügyhöz, és igazából csak felmelegítem magamban a dolgot. Ez pedig arra késztet, hogy felülvizsgáljam a barátsággal kapcsolatos nézeteimet.
Azt hiszem, hogy a tipikus női hibába zuhantam, amikor az ember előre elképzeli egy beszélgetés, vagy egy esemény végkimenetelét, és az agyában nem látja a neki tetsző lezárást – mert pl. azt gondolja, eléggé ismeri a másik szereplőt –, így a nyilvánvaló kudarc tudatában bele se vág abba, hogy kiderítse, hova futna ki a fejben lemozizott ügy. Korábban gyakran figyelmeztettek arra, hogy hagyjak fel ezzel, pláne, ha meg is sértődtem magamban olyanon, ami csak a fejemben történt. Komoly erőfeszítések árán le is szoktam, de úgy látszik visszaeső vagyok.
Mindegy, maradat minden ahogy van, megpróbálom jól visszatuszkolni a csontvázat a szekrénybe.

Aszongya ma az egyik kolléganő reggel:
– Látszik, hogy fogysz. Biztos jó lesz ez a te alkatodhoz? – Majd elkezdni nézegetni az arcom. – Neked az a pajzsmirigy betegséged van, amitől úgy dülledni szokott a szem?
Még most sem jutok szóhoz.

Az, hogy végre süt a nap, legremekebb dolog, ami mostanában történt.
Egyébként csak az van, hogy végre pont a helyemen lennék, erre átszervezik a Céget, elvonnak a fizetésekből, és lehet, hogy 9 hónapot leszek próbaidőn ebben az évben. A bizonytalanságból fakadó rettenetes állapotot, amibe éppen süllyednék, rengeteg koncentrált munkával próbálom kezelni, hogy estére elég fáradt legyek ahhoz, hogy az agyam képtelen legyen pörögni.
Ettől viszont roppant elégedettek velem, és bevallom, én is magammal. Mert. Itt végre kiderült, mennyit is érek a piacon. Néha éppen csak nem veregetem a vállam. Kizárólag azért nem teszem, mert a szobatársaim tuti hülyének néznének.

Oké, így leírva ez is úgy tűnhet, mintha a jó dolgok közé tartozna. De de de… Miért kell a világnak vég nélkül úgy változnia, hogy éppen onnan tűnik el a talaj, ahol állok, vagy ahová lépnék? Nem lehetne, hogy kivételesen széles utak nyíljanak meg előttem? Ezt úgy képzelem, egyébként, ahogy a filmeken látjuk, én kilépek a szakadék fölé, és máris ott terem egy lépésnyi masszív terméskő. Hátha olvassa a felelős, és eddig csak annyi volt a gondja, hogy nem mondtam mit szeretnék.
Vagy ha már mindig a görcsölés megy valahol, más oldalon mókás dolgoknak kellene történni. Persze ahhoz ki kéne menni néha a házból, felhívni, aki hiányzik.

lelkemben égtek rőzse kis dalok
de pocsékul vagyok

néha jó, néha rossz, néha nem…

én ettől annyira egyetemistának érzem magam megint
nyilván nem véletlen

Annyira nehezen jönnek a szavak, hogy az tragédia.
Van, amikor tényleg nagyon szeretnék írni, máskor meg hetekig eszembe sem jut, hogy van itt nekem ez a hely, ahol kiírhatok magamból dolgokat. És aztán egyszer csak egy link nyomán elolvasom egy barátom írását, és a hideg is kiráz tőle, és nem tudom pontosan elmondjam-e neki, hogy milyen szépet írt. Mert lehet, hogy dark, de hát nem arról szól, hanem… Kimondhatatlanra csépelt szavak jutnak csak az eszembe, mert azokról szól, további csépelés nélkül. Ráadásul minél tovább forgatom a fejemben, annál hatalmasabb történetet gondolok elé, világot köré.
Kapott észrevételt a fb-on, és nem tudom odaírni alá, hogy a kritizált mondatok számomra nagyon is a helyükön voltak, és hogy kinyílt a bicska a zsebemben a fogalmazás szóra, mert nem a negyedik osztállyal mérjük a szerzőt a számtalan lefordított könyv után. Még jó, hogy szépen fogalmaz! Milyen kis ügyes.
Na akkor most vagy erre jár és megtudja mit gondolok, vagy kettőnk titka marad az internettel.